Elborzadok a gondolattól, hogy megcsalással vádol a férjem. Mégse visz rá a lélek, hogy elmondjam neki: válni akarok

Annyira borzalmasan érzem magam és olyan egyedül. Régen annyira boldogok voltunk a férjemmel, nagyon szerettük egymást, tökéletes házasságunk volt. Mióta viszont megszületett a kislányunk, minden megváltozott. Tudom, tudom, egy gyerek érkezése mindent megváltoztat, de ennyire?

Nem segít nekem

Lassan két éves Panka, de még egyszer sem segített nekem a férjem. Sosem kelt fel éjszaka megetetni, pelenkát se cserél, ha sír, akkor inkább odaadja nekem a lányunkat. Képes konkrétan felállni és odasétálni hozzám és a kezembe nyomja. Az első nyikkanásra. Ráadásul Panka születése óta másik szobában alszik... Még a ház körüli munkákban sem segít, nem rakja be a mosást, nem takarít. Állandóan csak ül a számítógépe előtt és játszik a barátaival. Vagy előveszi a telefonját és ugyanez. Felénk se néz, mintha azt várná, hogy Panka iskolába menjen, komolyan. Én meg szenvedjek.

Hiába kérem

Már többször próbáltam bevonni a dolgokba, ő pedig csak ígérget. Egyre többet veszekszünk. Lassan már mindennap, nem jó ez senkinek se. A fárjemről azt kell tudni, hogy egyéni vállalkozó, de nem megy most annyira a szekér. A napok nagyrészét otthon tölti és amit keres azt elkölti benzinre, dohányra. Éppenhogy ki tudjuk fizetni a számlákat. Évek óta ez megy, de a lányunk születése óta lett ennyire rossz a helyzet. Hat éve én látom el a családot, az én fizetésemből élünk gyakorlatilag, de ugye az most nincs. A töredékét kapom most, hiszen gyesen vagyok. Még a hiteleinket is én fizettem eddig. Most a félretett pénzünk megy el rá. A gyereknevelést is én csinálom, ő még a kisujját sem mozdítja meg.

Ami a legjobban idegesít az az, hogy gyanít valamit. Titkolózom? Mindig ezt mondja. Már azt is ellenőrizgeti, hogy kivel beszélek telefonon. Mindig tudni akarja. Csak az a helyzet, hogy nem csalom meg. Nem, én válni akarok. Hat hónapja gyűjtöm a bátorságot, hogy szembesítsem ezzel, de... Ha már úgyis mindent egyedül csinálok, akkor miért ne lehetnék szabad? Megőrülök a feszültségtől, a mindennapi vitáktól, attól, hogy nem érdekli őt a saját lánya.

Nem akarom kisemmizni

Ami visszatart az egészben az az, hogy nem akarom megsemmisíteni a gyerekem apját. Valójában szeretem is, még mindig és örökre az életünk része lesz. Attól félek, hogyha megkérem, hogy költözzön el, akkor elindul a lejtőn. A ház, amiben élünk az a szüleim nevén van, úgyhogy mindenképpen neki kéne mennie. Azt mondja, hogy még mindig szeret - de nem veszi észre, hogy mennyire boldogtalan vagyok. Miért nem képes változni? Olyan sokat kérek? Mennyiből áll neki az, hogy segítsen? Ami viszont elrettent az az, hogy annyira nem állunk sehogy anyagilag, hogy mindjárt vissza kell mennem dolgozni. Akkor mit csinálok a lányunkkal? Nem hagyhatom itthon, mert felé se néz. Bölcsibe kell adnom, pedig lehetne az apjával, ha már úgysem dolgozik minden nap. Mit tegyek?